•2. rész

*Melánia szemszöge*

Szem forgatva hagytam el a rumlis szobát, melyet a hat fiú teljesen birtokba vett.
-Ha már mész ki a konyhába, akkor hoznál valami nasit, légyszi?! -kiabált utánam uncsim. Morogtam valamit vissza, de olyan artikulátlan módon, hogy még magam sem értettem.
Kislattyogtam a konyhába és feltúrva az egész hűtőt, találtam valami ehetőt. Mondjuk igaz, hogy három hete lejárt, de kinézetre nincs semmi baja. És különben is?! A fiúk fogják megenni.
Mire visszaértem a szobába, hatalmas felfordulás fogadott. Mondjuk nem mintha eddig nem lett volna az! Szóval Peti Márk és Alex elől rohangált, valamivel a kezében. Nem tudom mi lehetett az, de a maradék fiú, akik a földön fetrengtek a röhögéstől, nagyon jól szórakoztak. Megunva a látványt, hogy körbe-körbe rohangálnak - amibe, amúgy beleszédültem - beálltam Peti elé, és egyetlen egy gyors mozdulattal kikaptam a kezéből a nevetség tárgyát.  Elkerekedett szemekkel néztem a vörös, csipkés tárgyat. Vettem egy mély levegőt és felnéztem a röhögő fiúkra.
-Ha bármelyikőtök is mert turkálni a holmijaim közt, az halál fia! -fenyegettem őket.
-Nyugi! Ez Peti ruhadarabja. -bökött a melltartóra, a kezemben.
-Kíváncsi lennék, milyen benne! -röhögött fel jóízűen Ádi.
-Haha! Nagyon vicces. -utánozta Ádám nevetését Peti, majd kikapta a kezemből a beszélgetés tárgyát.
-Amúgy honnan szerezted? -kíváncsiskodtam. Ezen a fiúk megint szakadni kezdtek a röhögéstől.
-Nem az enyém. A húgomé. Csak szerintem anya, rossz bőröndbe rakta be. -magyarázta meg.
-Hát biztos dögös lehet ebben a húgod. -ábrándozott Ian.
-Le lehet szállni róla! -védte meg húga becsületét Peti.
-Na jó! Én majd elviszem a húgodnak. -vettem vissza a fehérneműt, majd otthagytam az idétlen fiúkat, gyerekes gondolataikkal.
Átmanővereztem a kerti ösvényen, majd bezárva magam után a kaput, átsiettem a szomszéd ház bejáratához. Ujjamat rátapasztva a kis piros gombra, csöngetni kezdtem. Először senki sem jött ki, így újra és újra megnyomtam a csengőt, míg végül egy velem egykorú lány kinyitotta a bejárati ajtót.
-Szia. Segíthetek valamiben? -mosolygott rám.
-Igen. Fekete Peti húgát keresem. Ha jól tudom most itt van. -válaszoltam meg zavarásom okát.
-Itt van. Gyere csak be. -tárta ki előttem az ajtót. Nesztelenül léptem be az ajtón mellette, majd rögtön körbenéztem. Szép, családi ház volt. Minden olyan barátságos volt. Amint beléptem egy meg,agyarázhatatlan érzés kerített hatalmába. Olyan otthonosan éreztem magam.
-Frida!!! Téged keresnek! -kiabált föl a lány. -Amúgy Dotti vagyok. Bocsi, hogy csak most mutatkozom be, egy kicsit szétszórt vagyok mostanában. -mentegetőzött.
-Semmi baj. Én meg Melánia, de hívj nyugodtan Melinek.
-Itt laksz a közelben?
-A szomszédban. Vagyis csak ilyenkor, mert az unokatestvérem lakik itt.
-Ja jó! Már azt hittem, hogy Márk a barátod. -nevetett fel Dotti.
-Az kéne még! Rokonnak tökéletes, de barátnak?! Szerintem csapnivaló lenne. Ez is magyarázza, hogy eddig még nem találta meg az igazit. Vagy legalább egy olyan lányt, aki egy napra is el tudta volna viselni. -nevettem fel én is.
-Fogadunk? -húzta fel a szemöldökét Dotti.
-Te most fogadni akarsz? Felőlem lehet, de te fogsz rosszul járni. -vontam vállat.
-Oké! Járok vele, egy vagy két hétig és ha kibírom akkor...akkor. -nem tudta befejezni, így segítettem neki.
-Akkor körberohanok a kertünkben háromszor, az egyik fiú boxerében.
-És még miben? -kérdezősködött.
-Ennyi. Semmi másban, csak egy szál boxerben. -vigyorodtam el.
-Ha te akarod, nekem mindegy. És ha veszítek?
-Akkor fizetsz nekem egy pizzát a kedvenc pizzázómban.
-Megegyeztünk! -fogott velem kezet.
Mosolyogva fogadtam, hogy milyen kedves egy csaj. Belegondoltam, hogy minden nyáron itt vagyok és még csak egyszer sem beszéltem vele. Ha teljesen igazak akarunk lenni, akkor kijelenthetem, hogy még azt sem tudtam, hogy itt lakik. Ekkor lábdobogást hallottunk meg. Nem egy, hanem két pár láb rohant le a lépcsőn, egészen hozzánk.
-Hali! Frida vagyok. -intett egy mosoly kíséretében Peti húga.
-Na jó hogy lejöttél már! Mi tartott ennyi ideig? -méltatlankodott Dotti.
-Am semmi! -füllentett Frida. -Szóval mi járatban itt? -fordult vissza felém kíváncsiskodva.
-Ja igen! Ez a bátyádnál volt. -vettem elő a  táskámból a fehérneműt. Fridának kikerekedett a szeme a vörös melltartó láttán. Gyorsan kikapta a kezemből és a háta mögött kezdte el dugdosni.
-Te mit kerestél a bátyánál? Te és Peti...? -támadt le a harmadik csaj.
-Nem! Neeem. Én nem járok a Petivel. -hárítottam azonnal. -Csak az unokatestvérem, Márk legjobb haverja. Most is nálunk lesz egész nyáron.
-Ja tényleg! Mondta is, hogy csak a szomszédban lesz és szemmel fog tartani. -esett le Fridának a szitu.
-Ja, jó. Amúgy Loretta vagyok, de a barátaimnak csak Lora. -nyugodott meg a harmadik csaj.
-Na akkor én nem is zavarnék tovább. -indultam el a bejárat felé. -Amúgy, ha van kedvetek, gyertek át nyugodtan. Minél többen vagyunk, annál jobb a  buli. -fordultam vissza feléjük.
-Köszi, lehet, hogy majd még átnézünk. -mosolyodott el Frida.
-Nincs mit! De most mrá tényleg megyek, mert Már aggódni fog. -kuncogtam fel, majd kimentem az ajtón.
Átsiettem a járdán a kapunkig, majd átsétálva a kis ösvényen, bementem a házba. Amilyen felfordulás volt mikor eljöttem, ugyan az is fogadott. Meg merem kockáztatni, hogy még nagyobb lett. Mindenhol fiú ruhadarabok hevertek, a zene üvöltött, a hat féle dezodor keveredett a levegőben. Fuldokolva botladoztam végig a bokáig érő ruhakupacokban. Még szerencse, hogy anyáék csak este jönnek haza. Addig meg még van elég idejük a fiúknak, hogy kitakarítsanak. De ha nem, engem az sem érdekel. Végül is az ő bajuk lesz, ha így hagyják a házat.
Ezekkel a gondolatokkal értem be a szobámba. Elterülve az ágyamon, bekapcsoltam a laptop-omat és bejelentkeztem facebook-ra. Rögtön egy értesítés fogadott, hogy valaki ismerősnek jelölt. Legnagyobb örömömre Frida volt az. Szerencsére online volt, így rá is írtam.

Én: Szijja!:) Látom megtaláltál. :D
Fridaa: Hello! Nem volt nehéz....uncsid bátyám ismerőse volt. Aztán meg egy volt a vezetéknevetek a Márkkal, így gondoltam csak te lehetsz az..:D
Én: Jól tetted! Am akk lenne kedvetek átjönni ma? úgyis halálra unom magam itthon.:/ a fiúk az őrültet játsszák...de most hogy megemlítettem őket, azt sem tudom, hogy hol vannak. :D
Fridaa: Na, az úgy szuper, addig sem zavarnak...bár én annyi helyes pasi láttán biztos a társaságukat keresném!:D :P
Én: hát egy idő után már elég unalmas őket nézni...hidd el! te is megunnád őket, egy idő után.
Fridaa: lehetséges.
Én: várj egy picit!!
Fridaa: oké. :)

Ekkor hangos dörömbölés és üvöltés zavarta meg nyugalmamat. Az ajtó kicsapódott és két elmebeteg rohant be. Marci és Peti rontottak rám.
-Ti meg mi a jó büdös francot csináltok? -kiáltottam fel haragosan.
-Húgi nyugszik! A két barom pedig kijön! -kukucskált be egy fej a szobába.
-Te is lenyugodhatnál. Ne hidd azt, hogy te vagy itt a főnök. Még magad után sem tudsz elmosogatni Márk. -szóltam vissza főnökösködő bátyámnak. Egy grimasszal lereagálta kioktatásomat, majd eltűnt a folyosón. A két idióta végignézve veszekedésünket, a szoba közepén álltak. Idegesen fordultam feléjük. Látva arckifejezésemet, jobbnak látták, ha inkább kimennek. Nagyot sóhajtottam, majd újra belevetettem magam az internet világába. De ekkor újabb csörömpölés és ordibálás zavarta meg nyugalmamat.
-Ilyen nincs! -kiáltottam fel, majd felszedve a laptop-ot, kimentem a szobámból. Lesiettem a lépcsőn és bementem a fürdőszobába. Magamra zártam az ajtót, majd kényelmesen elhelyezkedtem a kádban. A kényelmes fekvést még egy párna segítségével oldottam meg.

Én: itt is vagyok! bocsi,h megvárattalak csak az idióta bátyámék molesztáltak...
Fridaa: semmi baj.:) hogy mit csináltak??!:O
Én: :D semmi olyat, am csak nagyjából rámtörték az ajtót és körbe körbe rohangáltak, bátyám meg bejött és ott pattogott nekem...kész röhej ez a ház!!
Fridaa: sajnállak! am ha vanm kedved és megengedik akk gyere át te hozzánk...:) addig sem MOLESZTÁLNAK a fiúk..:D:D
Én: köszi, aranyos vagy. majd még meggondolom. és remélem,h többet nem fogják csinálni...:D:P
Fridaa: am hányan is vannak most nálatok?
Én: hát uncsimmal együtt hat fiú meg én...miért??
Fridaa: semmi, semmi...csak úgy kérdeztem
Én: ilyeneket nem szokás csak úgy kérdezni...:P na miért kérdezted? ki jön be neked?:)
Fridaa: na jó! hát ma mikor medencéztetek akkor mi kinéztünk az ablakon és pont összetalálkozott a tekintetünk....és olyan helyes!!:$
Én: de ki az???
Fridaa: nem tom,h hívják...:( magas, barna hajú, szép kék szemei vannak....
Én: hát az csak Ádi vagy Ian lehetett...vagy esetleg Márk
Fridaa: Márkot felismerném és különben is zöld szeme van..:D nem tudod milyen színű a saját rokonod szeme? :D:D
Én: hát nem azt szoktam figyelni...nem is nagyon érdekel,h milyen színű a szeme, a lényeg,h van neki kettő...ennél több infó engem nem érdekel!!
Fridaa: te nem vagy normális!!:D olyan lökött vagy mint Márk...
Én: :P ♥
Fridaa: am mi volt ez a fogadás?? Dotti magyarázott valamit, de nem teljesen értettem..
Én: ja, az csak annyi,h nem hiszi el,h Márk rossz barátnak...mármint pasinak, így fogadtam vele,h ha kibírja vele két hétig akk egy szál boxerben háromszor végigrohanok a kertjükben, viszont ha én nyerek, akk meghív egy pizzára a kedvent pizzériámban..:) hát nagyjából ennyi lenne
Fridaa: hát remélem,h megnyeri...már bocs! :D de kíváncsi vagyok,h be mered e vállalni a pucérkodást..:D
Én: be én! én mindent bevállalok :D
Fridaa: akkor már nagyon remélem,h elveszted a fogadást!
Én: köszii:*
Fridaa: ajj...:@
Én: mi a baj?:o
Fridaa: most mennem kell:/ majd még beszélünk;) puszi, szijja!!!♥
Én: puszi!♥

Kikapcsoltam a gépet és hátradöntve fejemet, a plafont kezdtem el bámulni.Nem tudom mennyi idő telhetett el, így de az biztos, hogy nem elég sok, ahhoz, hogy kizárjam a külvilágot magam körül. Tompa zajokat ás morajokat hallottam, de azt nem tudtam kivenni, hogy mennyire vannak messze a fiúk és hogy ki beszél éppen. Hunyorogva szuggeráltam a hófehér plafont, mely egy idő után mozogni és forogni kezdett. Kikerekedett szemmel néztem az egyszínű falat, de az csak nem akart megszűnni mozogni. Előre hajolva próbáltam meg kimászni a kádból, de sehogy sem tudtam kikecmeregni onnan. Minden próbálkozásom kudarcba fulladt. Zihálva dőltem vissza a hideg felületre. Homlokom ráncba szalad, felületén izzadságcseppek gyöngyöződtek. A világ forgott körülöttem, azt sem tudtam, hogy hova nézzek. Mindenhonnan kivehetetlen figurák ugrottak és villantak be. Több ezer színben pompáztak, körülölelve remegő testemet. Idegesen kapkodtam az előttem ugráló figurák után, de kezem a levegőt hasította. Artikulátlan hangok hagyták el a szám, kezem remegni kezdett, bőrömben és egész testemben bizsergő érzést tapasztaltam. Hangos kiáltás hagyta el torkomat. Tehetetlenül terültem ki a kádban.
Látásom és hallásom egyre rosszabb és rosszabb lett. A hangok csak tompa puffanásként jutottak el fülemig, a tárgyaknak csak a körvonalait tudtam kivenni.
Ekkor kivágódott az ajtó és valaki berohant rajta. A nevemet kántálta, de válaszolni nem volt erőm. A saját testem börtönében voltam, akárhogy is próbáltam beszédre nem voltam képes.
Egész testemben remegtem, ökölbe szorított kezeimből folyt a vér.
-Te jó ég! Meli nyugodj le! Itt vagyok, hallod Meli?! -kiáltotta egy kétségbeesett hang, majd minden elsötétült.

Mindenütt fehérség uralkodott. Bármerre néztem, nem láttam mást csak a fehér messzeséget. Elindultam az egyik irányba, de mintha meg sem mozdultam volna. Futni kezdtem, de lábam alól a talaj egyszer csak eltűnt. Nem is volt igazán talaj. Inkább tűnt valami habos gombolyagnak. Mint a felhők. Igen! A felhők fölött voltam. Mindenhonnan harangok és hárfák hangját hallottam. Körbe körbe forogtam, de a fehérségnél többet nem láttam. És ekkor egy hatalmas villám kettészelte az eget és egy újabb világot teremtett.
Tekintetem megállapodott egy fekete örvénylő lyukon. Akaratom ellenére is felé kezdtem lépdelni. Lábaim külön életet éltek, egyre közelebb vittek a sötétséget árasztó kapuhoz. A legbelső énem tudta, hogy messzire el kell kerülnöm azt a helyet, de testem nem engedelmeskedett akaratomnak. Csak húzott maga felé a lyuk, mint egy nagy mágnes.
A szélén megállva belenéztem a nagy semmiségbe. Hirtelen képek villantak fel belőle. A gyermekkorom. A saját emlékeim elevenedtek fel.
-Mit tettél Melánia? Te nem vagy ilyen? Inkább választod ezt az utat, mint az életet? -szólalt meg egy erőteljes hang valahonnan a messzeségből. Ijedten kaptam fel a fejem, de amilyen gyorsan jöttek a szavak, olyan gyorsan halkultak is el. Csalódottan hajtottam le fejem, majd egyetlen egy lépéssel a mélybe vetettem magam.
Csak zuhantam, zuhantam és zuhantam. Soha nem akart vége lenni a fekete lyuknak, de egy hang egyre erőteljesebben visszhangzott.
-Meli! Meli gyere vissza! -kiáltotta egy férfi hang. Szemeim kipattantak és zihálni kezdtem. Felültem a kádban és az aggódó tekinteteket kezdtem pásztázni. A szívem ezerrel vert, pulzusom az egekben volt. A fülemben dobogott a vér, alig hallottam valamit.
-Én nem tudom...nem tudom, hogy mi történt. -dadogtam remegve.